Macbeth elvérzett a manchesteri színpadon

Forrás: www.downtownindependent.com

Nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy hazájában élvezze Shakespeare műveit, főleg olyan neves brit színművészek tolmácsolásában, mint Alex Kingston, Kenneth Branagh, vagy John Shrapnel. Ebben segített ki minket a National Theater Live program, amely a brit színházak számos előadását profi minőségben rögzítve eljuttatja a világ különböző mozijaiba, így a mi szerény kis országunkba is, méghozzá a budapesti Uránia Filmszínház gyönyörű dísztermébe.

Bevallom őszintén, ez volt az első Macbeth feldolgozás, amit eddig láttam, így színtiszta lappal indult a manchesteri csapat nálam. Talán még egy erős pozitív elvárás is volt bennem, hiszen számomra Shakespeare neve kétségtelenül összeforrt már az évek során Kenneth Branagh-val, hiszen számos feldolgozásában bizonyította, hogy van egy határozott képe a nagy költő színdarabjairól, és ezt képes volt eddig szerethetően, érdekesen, és igazán angolosan bemutatnia. Mindezt persze filmben. Úgy gondoltam hát, hogy ha valaki ilyen jól látja és érzi ezeket a műveket kamerán keresztül, színpadon is hasonlóképp működni fog a dolog. Sajnos nem így lett. Igaz, átvitt értelemben ezúttal is "filmen" láttunk egy Shakespeare művet, mégis a közvetítés technikai részleteitől eltekintve színdarabként kezeltem, és kezelem továbbra is a látottakat.

A színpadtechnika, a látvány egyértelműen hatásvadász elemeket tartalmazott. Nem véletlen használom ezt pejoratívan. Igaz, ha valaki ténylegesen ott ült a nézők soraiban, egészen más, valóban testközeli élményt szerezhetett Macbeth és környezete sorsáról. Ott aztán volt eső, vér és közelharc, kard csattogott, emberek üvöltöttek, fröccsent a víz és a sár. Egy angol televíziós interjúban a riporterek még azt is bőszen emlegették az előadás kapcsán, hogy a szagok milyen intenzívvé és valóssá tették számukra az eseményeket. És ezt őszintén el is tudom hinni. Csakhogy mi, akik egy "steril" vásznon keresztül követtük az eseményeket, mi nem tudtuk ezt a szintű beleélést megtapasztalni. Végtelenül kusza, kapkodós, csapongó jelenetek váltogatták egymást, és minden esemény olyan gyorsan pörgött, hogy alig bírtuk ép ésszel felfogni a történéseket. Nem volt a Shakespeare-től megszokott mély gondolatiság, vagy elmélkedés, nem volt igazi csend a színpadon. Csak a kiáltozás, hisztéria, csapongó érzelmek. Minden zakatolt és pörgött, nem volt idő gondolkodni, csak a tapasztalás volt. Ami ott helyben biztos más intenzitással alakulhatott ki, de Budapestre már nem jutott belőle sok.

Forrás: www.sharmillfilms.com.au

Sajnálatos módon a legfőbb probléma a két vezető színésszel volt. Kenneth Branagh Macbeth-je bár próbálta a határozottság látszatát kelteni, de az ég világon semmi férfias kiállás nem volt benne. Nem láttam azt a rettenthetetlen harcost, akit csak felesége szerelme és határozottsága képes igába hajtani. Nem láttam az elszántságot, ami a hatalom után hajtja. Nem láttam semmi mást, mint egysíkú, puha, langyos karaktert, akinek az álarca mögül néha kikandikál Branagh erős drámai oldala. Például, amikor tényleg ki kell borulni a színpadon. Na az még mindig tökéletesen megy. Külön érdekes volt a második részben egy jelenet, ahol Macbeth egyik áldozatának szellemét látja, amitől elméje teljesen megborul és hisztérikus viselkedését felesége próbálja ugyan csak kétségbeesve csitítani. Kétségbeesés kétségbeesés hátán. Ezt a jelenetet, mintha csak a jól ismert Hamlet filmből emelték volna ki. A kemény, rideg és félelmetes tekintetű szellem -Jimmy Yuill egyébként remek megformálásában -, aki egyszerre sajnálattal teli és számon kérő tekintettel mered gyilkosára, aki ugyan nem a fia, de mintha mégis az lenne. A rémült férfi őrülete határán a szeretett nő karjaiban vergődve, aki nem érti, mi okozza annak veszett viselkedését... ismerős a történet nem? Nos, a játék is hűen tükrözte a másik királydrámát. Alex Kingston Lady Macbeth-je sem mentett, sőt talán még rontott is a helyzeten. Nyoma sem volt a kemény, erős és határozott nőnek, aki irányítja férjét a hatalom felé. Nem volt benne más, mint egy rangéhes úrnő hisztériája, ami ahelyett, hogy kemény kézzel irányította volna a történéseket, egyszerűen csak úszott az árral és kesergett annak következményein. A holdkóros jelenet, melyben az ember várná, hogy legalább egy tisztességes őrületet lásson, szabályosan nevetségesre sikeredett. Túlzott gesztusok, ijesztő és értelmetlen hanghordozások jellemezték az egész jelenetet. Szomorú, de pont azokon a pontokon vált gyengévé az egész előadás, amelyeknek az erősséget kellett volna képviselniük.

Forrás: www.sharmillfilms.com.au

Ám, hogy mégse csak a rosszat hangsúlyozzam, a többi szereplő között kiemelkedő tehetségeket lehetett megfigyelni, akik ólomsúlyként cipelték hátukon az előadást. Közülük is magasan a legjobb, legszínesebb teljesítményt Ray Fearon nyújtotta Macduff szerepében. Érzelmi megnyilatkozásai, hangsúlyai, gesztusai természetesek voltak, és ezzel együtt elképesztő erővel hatottak. A főszereplőkkel szemben ő képes volt az érzelmi fokozás skáláját szép lépcsőzetesen kiépíteni. Karakterének bánata és gyásza szívbemarkoló volt. Ugyan csak kiemelném a három boszorkány, azaz angol megnevezéssel: "weird sisters" művészeit, Charlie Cameront, Laura Elsworthy-t és Anjana Vasant. Hihetetlen hang-, és testjátékkal igazi földöntúli alakokként jelentek meg a színen minden alkalommal. A vastag szürkés, sár jellegű arcfesték, és ugyancsak hasonló színű egyszerű, zsákvászon ruháik által mintha a föld porából, vagy egy tűz hamujából tértek volna vissza kísérteni Macbeth-et. Ijesztő, mégis üdítő elemei voltak az előadásnak.

Végül visszakanyarodom egy kicsit a színpadtechnikához. Nagyon erős és meghatározó elem volt a fénytechnika. Gazdag, jól felhasznált eszközként, megfelelő hangulatokat tudtak kelteni, akár ha a tőrt szimbolizáló fénysugarat említem, akár a kezdetek kezdetén megjelenő Kenneth Branagh alsó és oldalsó fényekkel keresztezett rémisztő arcát. A tér jól láthatóan szűken volt megtervezve, a nézők a színpad két oldalán ültek, közöttük a sáros, fekete föld terült el az első és az utolsó jelenetben csatamezőként - ezzel egyfajta keretet adva a történetnek -, egyébként meg általános helyszínként használva. A földsáv két szélén egy-egy kisebb színpadi terület feküdt. Egyik oldalon egy templomi oltár, vagy később a meggyilkolt király hálószobájaként kialakítva, a másikon egy magas, szikár fal húzódott, amelyen a szellem alakú lányok meg-megjelentek.

Forrás: http://trippinglyott.blogspot.hu

Összegezvén a gondolataimat: Rob Ashford és Branagh közös rendezése egyértelműen saját koncepciót követ, és úgy vélem szilárdan épít a jelenlévő közönségre, éppen ezért igyekszik minél több hatásvadász elemet belesűríteni az amúgy is sötét, komor és véres darabba. A vártak ellenére a főszereplők játéka nem mindig van megfelelően kiegyensúlyozva, inkább jellemzi az állandó felfokozott állapot, mint a gondosan kiépítettség. Nincs benne valódi érzelmi fokozás, mert már az elejétől mindenki intenzíven szenved. Emellett természetesen nem lehet azt mondani, hogy mindezt nem teljes beleéléssel teszik, mert nem véletlenül van nevük ezeknek az embereknek a szakmában. Mind tehetséges színészek és erős karakterek a színpadon. Még vásznon keresztül is erős lüktetése volt mind Branagh, mind Kingston személyiségének, csak sajnos ez a lüktetés nem csillapult, és egy idő után már nem tudták hova fokozni. Ezért emelkednek ki mellettük inkább a kisebb karakterek, akik tudtak honnan hova építeni. A technikai háttér, a jelmezek, a kidolgozás mind magas színvonalúak, jól látszik, hogy nem egy kis vidéki előadásról van szó, hanem egy jól kidolgozott és megkonstruált darabról. A kérdés csupán az, hogy vajon, ha ott ültünk volna a manchesteri nézők sorai között, és mi is érezzük a bőrünkön a vizet, az ázott föld szagát, a színészek intenzitását karnyújtásnyira, vajon akkor is ennyire erős hiányérzettel tértünk volna haza, vagy élőben képesek lettünk volna együtt haladni és magunkba fogadni Macbeth és társai történetét. Erre azonban úgy tűnik, ebben az írásban már nem tudunk választ adni.